....minden a maga megszokott rendjén ment. 6:30kor ébresztett a telefonom, kivergődtem az ágyból és készülődni kezdtem. Hogy mit vegyek fel az nem volt kérdés, az iskola egyenruhámat. Fekete alapon piros és zöld kockás szoknya, hófehér ing és hozzáillő nyakkendő. A cipőre fektetem mindig a hangsúlyt. Fekete 15 cm-res magassarkú a gyengém, az én szerelmem. Gyors smink, nem túl erős csak szolid száj fény, szem ceruza és alapozó. A hajamat szokásomhoz híven leengedtem és kivasaltam. Reggelizni sosincs időm csak bevágódtam az autóba. Peugeot 308 CC . Imádom a hangját mikor elfordítom a kulcsot, az üléseket, a kormányt. Mindent imádok ami autó. Útközben felvettem Fanny-t, pont útba esik. Az iskolába érve mindenre számítottam csak erre nem, fekete zászló kitűzve. Csak akkor szokták ha az iskolában halt meg valaki. A tanári kar talpig feketében. Egyre gyanúsabb volt, bár még semmit nem sejtettem.-Istenem! - kapta el a kezem Fanny - Ezt nézd! - mutatott a hirdetőre táblára:
"Isten Nyugosztaljon Tania Coleman!"
Bámultam a képet, nem akartam elhinni. Mrs Coleman az ének-dráma tanár nőm volt. Az egyetlen tanár aki megértett engem, imádtam őt. Sírni kezdtem, ezt már nem bírtam. Szegény még csak 57 éves volt.
- Nyugi Zoe. - ölelt át Fanny - Hátha csak egy rossz diák tréfa, gyere menjünk.
A teremhez érve ledöbbentem.
Már az osztály fele odabent ült, a táblánál pedig egy idegen állt. Szőkés haja volt, kicsit hosszabbra hagyva, és kisportolt testalkata. Leültünk, én és Fanny egymás mellé- mint mindig- és néztük az idegent.
- Oké, kezdetnek miért nem toljuk össze a padokat? Gyerünk, csináljuk meg! - mondta
Némán pakoltunk ahogy a tanár mondta.
-Szóval - kezdte - Tudom, hogy valószínűleg kíváncsiak vagytok rám. A nevem Arnold Taylor és ének-dráma szakos tanár vagyok. Szeretném ha tegeződnék mert nem sokkal vagyok idősebb mint ti. Először is szeretném ha ti beszélnétek. A többség számára valószínűleg nem könnyű ez a mai nap. Valaki, akit kedveltek, eltávozott, és ez biztos fáj. Nos, a bemutatkozást ki akarja kezdeni? -állt fel a helyéről. Mivel senki nem jelentkezett:
- Hát lássuk akkor...te! - mutatott rám. - Áruld el, hogy hívnak, és mit érzel azzal kapcsolatban, ami történt. Elvörösödve álltam fel. - Zoe Forbes-nek hívnak, és, izé... - nagy levegőt vettem és kiadtam magamból mindent. - Nem értem ezt az egészet. Hol van Mrs. Coleman? Miért pont te? Egy férfi nem taníthat éneket. Elegem van! Nem értek semmit! - dobbantottam egyet, mindenki nagy szemekkel bámult engem. Nem bírtam tartani magam. Kiszaladtam óráról, egyenesen a női mosdóba. Zokogtam. Elegem volt mindenből. Elment minden élet kedvem, Mrs Coleman volt az aki még érdekelt az iskolában. Patakokban folyt a könnyem. Hallottam hogy valaki jön, gyorsan lemostam az arcom mintha semmi sem történt volna.Arnold volt az.
- Minden rendben? - nyitotta ki résnyire az ajtót. Nem válaszoltam, nem akartam hozzá szólni. De túlságosan érdekelt.
- Mi történt vele? - szipogtam
- Szívrohamot kapott...az orvosok már nem tudták megmenteni. Bemehetek? - kérdezte
- Persze! - töröltem meg az arcom az ingem ujjával.
-Sajnálom Zoe. - ölelt meg.
Meglepődtem hogy milyen együttérző velem, eddig Mrs Coleman-en kívül senki nem volt még ilyen közvetlen. Megsimította az arcomat és azt mondta:
- Menj haza! Leigazolom ezt a napot, pihenned kell!
- De... - Nem! - szakította félbe a mondandómat - Nincs de!
Kihozta a táskámat és elkísért az autómig.
- És aztán pihenj! - intett
Az úton énekeltem, mindegy mit csak terelje el a figyelmemet a dologról. Magán koncertemet Pitbull és Marc Anthony szakította félbe. "Rain Over Me" , a kedvenc számom. Apa hívott.
- Szia Zozo, otthon hagytam a kék mappámat, ha ráérsz hozd már be! Puszillak! - Ezzel a hosszú beszélgetéssel le volt tudva a "Hogy vagy? Hogy telt a napod?"
Jó kislány révén rohantam haza majd be az irodába.
Nagy épület, csupa ablak. Kislány koromban imádtam a hall szökőkútja körül szaladgálni. Hosszú tükör folyosó. Ez vezetett apa irodájához, a ma napig ha ott végig megyek megnézem magam, most sem hagyhattam ki. Mivel nem öltöztem át a tükörben a sulis egyenruha mosolygott vissza rám, az arcom hasonlított egy újra hasznosításra váró papírdarabhoz.
- OK, itt megállunk - gyors alapozás, szemceruza, szájfény és már készen is van. Haladtam tovább azon a végtelennek tűnő folyosón. Kedvenc magassarkúm kopogása visszhangzott. Élveztem hogy senki sem lát, ezért megcsillogtattam a páratlan tánctudásomat, de ezt benéztem. A folyosó végén két fura,idegen alak ült. Látszólag jól elvoltak. Először is az öltözékük volt furcsa, egyforma öltönyben két egyforma fiú. Amint eléjük értem az a két szempár végignézett rajtam. - Nem szólok be! Nem szólok be! - mondogattam magamban. Nagy levegőt vettem és....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése