Kinyitottam a szemem és láttam a zöld plafont, pislogtam hátha csak egy rossz álom, de valaki ült mellettem. Oldalra fordultam, megláttam Edward-öt, arcát a kezébe temette, még a fellépő ezüst flitteres ruha volt rajta.
- Ed? - köszörültem meg a torkom. Nem válaszolt, mintha meg se hallotta volna hogy szóltam. A hasamhoz kaptam, lapos volt.
- Ed hol a pici? - hörögtem. Éreztem hogy valami nagyon rossz történt. Ismét nem mozdult, mint egy viasz szobor ott ült és sírt.
- Edward?! - kiáltottam rá. Rám nézett, a szemei vörösek voltak a sírástól. Felállt és mellém ült.
- Zoe...kezdett bele a mondatába de nem folytatta.
- Ed? Megijesztesz... - szorítottam meg a kezét
- Látni akarom! - ordítottam - John, hol van Vivianne? Hol van? - vágtam hozzá egy párnát teljes erőmből.- Nem, nem, nem! - sikítottam és a takaróba markoltam. - Nem! - zokogtam. John ismét bejött.- Meghalt! - ordította, majd felállt, a kezét a tarkójára tette és járkálni kezdett. - Zoe. Istenem, meghalt? Érted? - zokogott. Berohant John. Nem nézett rám csak kivitte Edward-öt. Ott feküdtem lesokkolva, nem akartam felfogni az imént hallottakat.
- Nem. Zoe, meghalt. - szipogott - Úgy sajnálom! - ölelt volna meg de eltoltam magamtól fel fogok ébredni, de bejött az orvos. Nemlegesen rázogattam a fejem, tudtam hogy álmodom és mindjárt fel fogok ébredni, de bejött az orvos.
- Miss Forbes, őszinte részvétem! - hajtotta le a fejét - Nagyon sajnálom.
- Doktor úr, ez ez ez nem lehet igaz! - törölgettem a szemem
- De, sajnos az. Nem tudtuk már megmenteni. Roham mentő szállította ide és azonnal megkezdtük a császármetszést de már késő volt. Nagyon sajnálom.
- Ne sajnálkozzon már! - mondtam flegmán - De miért nem siettek? Miért vették el tőlem?
- Nem érti? A maga élete is veszélyben volt. Ha nem hajtjuk végre az életmentő műtétet maga is odaveszik.
- Életmentő? Meghalt a kislányom! - ordítottam, közben John lefogott. - Bár meghaltam volna! - az arcomat a kezembe temettem- Maguk mind hülyék! - üvöltöttem. Nem tudnám elmondani azt ami akkor bennem lejátszódott.
- De van még valami! - sóhajtott - Soha többé nem szülhet gyereket. Senkinek! - lehajtotta a fejét majd mindenki kiment de bejött Edward. nem szólt semmit csak csendesen leült mellém egy székre.
- Edward sajnálom. Mind az én hibám, nem akartam. Ha nem megyek el enni akkor ez sem történik meg. - fogtam meg a kezét de elhúzódott
- Tudom Zoe, de erről senki nem tehet - hajtotta le a fejét.
- De! Nekem kellett volna vigyáznom rá, de ellőttem. Istenem... - sóhajtottam - Nekem kéne ott lenni ahol most ő van. Gyűlölöm magam! - fordultam el tőle
- Ne beszélj hülyeségeket!
- Ez nem hülyeség. Eddigi egész életem szenvedés, mindig a fájdalmat kaptam, Ed
Fájt, ahogy ránéztem. Láttam meggyötört arcát, láttam rajta a fájdalmat
- Edward, vége! - szipogtam
- Tessék? Zoe, hidd el ezt is végigcsináljuk!
- Nem! Csak én csinálom végig és te. De nem mi.! - nyeltem egy hatalmasat
- Te most szakítasz velem? - nézett mélyen a szemembe
- Igen - sóhajtottam - igen, Ed. Itt a vége mindennek! Amióta megismerkedtünk csak a
rossz történik velünk. A kislányunk elvesztése kellett ahhoz hogy észrevegyük nem illünk össze?
- Zoe, kérlek ne! - meg akart csókolni de eltoltam. Összeszorította a száját, felállt és az ajtóhoz sétált
- Én ettől még szeretlek és soha nem foglak elfelejteni! - mondta majd kiment...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése